Bizonyos emberek

Bizonyos emberek

N. bejegyzése: wáááááá ti h tudtok ennyit depizni meg filozofálgatni bizonyos emberek miatt... ami elmúlt az elmúlt… megtörtént... magad mögött hagytad...

*Mert nekünk ezek a bizonyos emberek néha többet jelentenek annál a bizonytalan tömegnél, ami körülvesz, ami maga a mindig változó Jelen.
Mert ezek a bizonyos emberek nekünk néha oly valódiak, hogy harapni lehet az emléküket, mint a hegyi levegőt.
Mert mi tudjuk milyen az, ha egy bizonyos ember maga a levegő, ami nélkül nem létezel, ami nélkül megfulladsz...
aki nélkül megfullaszt mindaz a milliónyi mozdulat, ami Őt jelenti számodra.
Ezek a bizonyos emberek sosem múlnak el. SOHA.
És míg mi várjuk, hogy újra ránk találjanak, felemeljenek és megtisztítsanak,
addig bennük a mi emlékünk csak kopik, silányul, és végül csak egy név marad,
egy rossz szokás: a testre tapadó zavaró hajszál, az értelmetlen kihajlás az ablakban, vagy az örök bizonytalanság: „Nem tudom".
Borzasztó ez az érzés, de nem szabadulhatsz tőle. Soha.
Ez nem depresszió, ez a kegyetlen valóság, az emlékezés sajátos bioritmusa.
Ez nem filozofálgatás, ez maga az élet, életvitel, a kenyér és víz, a dőzsölés és a diéta, az örök végletesség.
Ez nem múlt el, a bizonyos embert te élteted tovább, mert látni akarod, hinni akarsz benne, hogy mozdul és érint, és újra Téged akar. Nincs már többé, hát megteremted, mert emlékeztetni akarod magad, hogy Te nem felejtetted el, mert jól esik azt hinni, hogyha ő már ugyan nem is, de az emléke átölel. Azt hinnéd, a csukódó ajtaja lendületét játssza a legprimitívebb fuvallat is, amit az orrod előtt elhúzó troli kelt, pedig a zaj is más, az illat is, de Te Emlékezni Akarsz. Csak így élheted túl.
Ez nem megtörtént, ez folyamat volt és lesz is: véget nem érő, egymásba fonódó vágyhuzal. A véletlentől a csodákig, a búcsútól az újabb találkozásig, a legszebb estét záró legkeservesebb félreértésig, a zavart viszontlátástól a béke joghurtevő nyugalmáig… és tovább. Amíg bennem él, addig nincs múlt idő, csak EMLÉKEZET, amit akárhányszor lekaphatok a polcról, felüthetem akármelyik napnál, akármelyik pillanat lábjegyzeténél, mindig hús-vér izgalommá válik, mert visszaadom a testét, a színeket a szobába, az illatokat a bőrére, a hangokat a falon túlra, az ízeket az ajkaimra, a kezét a kezembe.
Ezt nem hagyod el az útvesztőben, ez Emlék és Ő A BIKA, Ő biztos kitalál, és még ha a hátad mögé is áll, csak azért teszi, hogy kopogtasson a válladon, hogy engedélyt kérhessen újjászületni - veled.
Vagy… bár Te engedélyt adnál neki hét pecséttel, bociszemmel és őszinte 'hozzád tartozom"-mosollyal, miközben talán a vállon-kopogás csak annyit kér, hogy engedd leszállni a buszról. Ki tudja, lesz-e rá példa. Ki tudja, hogyan látod majd újra.
Ezek a bizonyos emberek azok a bizonytalan léptek a hétköznapokban, amelyeket nem mersz megtenni, mert félsz, hogy szembejön a kínzó nem-lét, a bizarr fájdalom, a zavart viszontlátás.
A bizonyos emberekről nem tudhatod, mikor keresztezik az utadat, s az végképp rejtély, hogy hogyan.
Lehet: rágyorsít a lépteire, elsiet, mire észlelnéd, ő rád sem néz, egy másik úton követed, a sarkon még dermedve nézel utána, könnyek közt figyeled, ahogy előveszi a telefonját, a kabátod zsebébe nyúlsz, várod, hogy berezonáljon… és nem történik semmi. Elment. Lehet, nem is ő volt. Lehet, csak egy álom, csak egy buta játék, egy megszokott képzelet-morzsa, egy test kivetítése. Csak a hideg játszott veled … és a Hiány.
Valójában mindenki bizonyos embere egy kedves szokás.
Veled együtt egy teljes monda.
Rítusok fűződnek hozzá, s mint minden szokásnak, minden mondának saját szerkezete van, alaprajza, váza, kidőlt-bedőlt oldala, égett nádteteje… pillanatok alatt képes vagy egy önálló világ, egy egyedi rendszer megalkotására…
ha tényleg volt már egy bizonyos embered.
A Te Szokásod. Hagyományod.
H ited. M indened.

(szeged, 2010. december 12. 01:01)